„Túl későn vagy épp túl korán jöttem a világra; korábban módom lett volna nyugalomban élvezni az életet, később pedig hozzájárulhattam volna a világ újjáépítéséhez, most viszont összeomló építményeket igyekszem egyben tartani” – e szavakkal foglalta össze 1820 októberében saját tevékenységét Metternich, a XIX. század első felének meghatározó jelentőségű államférfia (1773–1859). A Régi Európának, a tradicionális rendnek a francia forradalmat követő fokozatos pusztulása indította őt erre a megállapításra.
A mi világunk is omladozik, a sokáig stabilnak hitt nemzetközi rend éppúgy, mint politikai intézményeink és kulturális értékeink, és egyre kevesebben vannak, akik megpróbálnak – hozzá hasonlóan – szembeszállni az árral. Hogyan láthatjuk a XXI. századból Metternichet, akiről az utókor sokáig csak roppant egyoldalú, sötét képet festett? A magyar történelemből is jól ismert herceg életművét a külpolitikai gondolkodás egyik klasszikusának, a tavaly elhunyt Henry Kissingernek és a kiváló életrajzírónak, Wolfram Siemann-nak a munkái alapján kíséreljük meg értékelni, támaszkodva a jeles amerikai konzervatív történészre, Peter Viereckre is.

A rend legitimitása

Sajátos vonatkozásban az ukrajnai háború aktualitást is ad Metternich felidézésének. Ez a konfliktus visszafordíthatatlanul felborította a nemzetközi erőegyensúlyt, de joggal fogalmazott úgy Kenneth Waltz, a realista iskola kiemelkedő képviselője, hogy amiként a természet irtózik az űrtől, úgy a világpolitika sem tűri meg hosszabb távon az egyensúly hiányát. Ez azonban nem az égiek ajándéka, hanem tudatos törekvést igényel a döntéshozók részéről. Kissinger azért tartotta oly sokra Metternichet, mert ő a Habsburg Birodalom külügyminisztereként (1809-től) és kancellárjaként (1821–1848) a napóleoni háborúk után az egyensúly megteremtésével évtizedekre biztosítani tudta Európának, a világpolitika akkori centrumának békéjét.

Napóleon katonai veresége azt bizonyította Metternichnek, hogy a nemzetközi kapcsolatokat nem lehet pusztán nyers erőszakkal uralni, a stabilitás és a biztonság csak akkor remélhető, ha a döntéshozók felismerik hatalmuk korlátait. Ennek tudatosításában nagy segítséget adott neki következetes konzervatív világszemlélete. 1794-ben, amikor első ízben látogatott Angliába, személyesen is megismerkedett Edmund Burke-kel, akinek a francia forradalmat bíráló korszakos munkája (Töprengések a francia forradalomról, 1790) olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy saját példányának a lapjait teleírta jegyzetekkel. Realistaként nem kergetett illúziókat: nem a tökéletes, hanem a stabil rendre törekedett. A történelmi tapasztalatokból pedig azt a következtetést vonta le, hogy ennek kialakítására leginkább az erők egyensúlya alkalmas. Ehhez viszont nélkülözhetetlennek látta, hogy egyetlen államot se sújtsanak olyan békefeltételekkel, amelyek egy újabb háború kezdeményezésére ösztönöznének. „A háború gonosz dolog. Mindent beszennyez, még a gondolkodásunkat is” – fejtette ki Metternich annak indoklására, hogy miért törekszik tartós békére. Ausztria külügyminisztereként a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson (1814–1815) sikerrel akadályozta meg, hogy az új rend kialakítását kizárólag a győztesek bosszúvágya diktálja – éles ellentétben az első világháborút lezáró 1919-es konferenciával – tehetjük hozzá.

Metternich számára az egyensúly megvalósulásával azonosított rend elválaszthatatlan volt a legitimitás valamilyen formájától. Az Osztrák Császárság, Oroszország és Poroszország összefogásának, a „Szent Szövetségnek” szellemi alapja a francia forradalom örökségének teljes elutasítása és a dinasztiák tekintélyének megerősítése volt. Ez az irányvonal kétségtelenül jól szolgálta a Habsburg Birodalmat, hiszen neki volt
a legnagyobb szüksége a nemzetközi stabilitásra, de a kancellár világossá tette, hogy nem pusztán lojalitásból védelmezi Bécset, hanem azért is, mert történetesen annak az elvei a sajátjai is.

Európa miniszterelnöke?

Az így megteremtett „európai koncertnek” köszönhetően – Halász Iván (Béketárgyalások Vesztfáliától Párizsig, Országút, 2023. január 14.) szavaival –
„a következő száz évben egy sor konfliktust sikerült elkerülni vagy kordában tartani”. Metternich sikeresen használta fel a konferenciákat céljainak elérésére; rendkívüli pszichológiai érzéke volt ahhoz, hogy a tárgyalásokon ellenfelei fölé kerekedjen. Sosem hagyta, hogy szubjektív érzései vezessék, és a politikában felettébb szokatlan módon az ellenségeivel is igyekezett személyes kapcsolatokat ápolni. Tény, hogy 1848-ig érdemben semmi sem történhetett az ő valamilyen szintű részvétele nélkül – joggal írja tehát Kissinger, hogy az osztrák kancellár de facto „Európa miniszterelnökeként” járhatott el, egy olyan rendszerben, amely már-már összeurópai kormányzatot jelentett. Metternich 1824-ben azt fejtette ki az angol Wellington herceghez írott levelében, hogy Európát tekinti igazi hazájának. Számára Európa politikai realitás volt, amint ez már élete első, húszévesen írt röpiratából is kitűnik. S ehhez következetesen tartotta is magát. Ezzel összefüggésben többen is felvetették, vajon tekinthetjük-e őt a mai Európai Unió szellemi megalapozójának. A kérdés kétségkívül logikus, ám e sorok szerzője mégis azokkal ért egyet, akik erre nemmel válaszolnak. A kancellár nem gondolkodott Európa semmilyen politikai egységesülésében, és a bécsi kongresszuson a formális és erőtlen képződmény, a Német Szövetség létrehozását támogatta.

Anglia értékelése

A nemzetközi rendet és a Habsburg Birodalmat Metternich két, egymással szoros összefüggésben uralkodóvá váló tényezőtől féltette: a liberalizmustól és a nacionalizmustól. Ami az előbbit illeti, Burke-kel egyetértve abból indult ki, hogy a szabadság elválaszthatatlan a tekintélytől, és csakis a rend következményeként valósulhat meg. Érdemes idézni, mit írt annak kapcsán, hogy a későbbi III. Napóleont 1848 decemberében nagy többséggel köztársasági elnökké választották: „A szavazatok milliói, melyeket Louis Napóleonra adtak le, csak azt az ösztönös érzést tükrözi, hogy a társadalom nem képes rend nélkül meglenni, amiként a rend sem lehet meg tekintély nélkül. Ezt az igazságot ma Louis Napóleonnak hívják, mert a világ már annyira megöregedett, hogy az igazságnak fel kell vennie egy személy nevét.” Ez pedig Metternich szemében súlyos kudarcnak számított – magára sem egy rendszer, hanem az örök elvek képviselőjeként tekintett. Ezért kelt ki mindig az ellen, hogy a saját korát az ő nevével fémjelezzék. Az autoritás személyessé válása, a személytelen jogtól való elszakadása az ő olvasatában szükségképp önkényhez vezet. Miután 1848 márciusában menekülnie kellett a forradalmi Bécsből, a liberális Angliában talált menedéket, amiben sokan a sors iróniáját látták. De tévedtek, mert Metternich szemében a britek sikere igazolta azon meggyőződését, miszerint a rend és a szabadság elválaszthatatlan.
„A legszabadabb ország – írta Angliáról –, mert a leginkább fegyelmezett.” Közép-Európát ugyanakkor még alkalmatlannak találta az általa csodált brit politikai elvek érvényesítésére; a politikai intézmények mechanikus átvételét joggal utasította el. A brit kultúrára jellemző kompromisszumoktól viszont nem zárkózott el, tudva, hogy egy politikai rendszer stabilitása nem a győzelmeken, hanem a kiegyezéseken múlik.

Racionalista konzervativizmus

A helyreállított világ című munkájában Kissinger emlékeztet arra, hogy jelentős különbség is mutatkozott Burke és Metternich között: míg az előbbi a társadalmi kötelezettségek forrását a történelemben látta, az utóbbi, aki a kontinensen a XVIII. századi racionalizmus szellemiségében nőtt fel, a hierarchikus rend igazolását az értelemben találta meg. Racionalizmusával jól magyarázható, hogy mindenféle szélsőséget, vakhitet a lehető leghatározottabban elutasított. „A vörös és a fehér doktrinerek úgy kerültek, mint a pestist” – olvashatjuk memoárjában. A francia forradalom alatt szerzett tapasztalatai (Strasbourg-ban végignézte, miként fosztja ki a csőcselék a városházát) meggyűlöltették vele a tömegek mozgalmait. A despotizmus bármilyen formájára mindig is a gyengeség jeleként tekintett. Családja címerében a Kraft im Recht (’az erő a jogban’) jelmondat szerepelt, s ezzel összhangban úgy vélte, hogy a jog s a benne foglalt egyensúly figyelmen kívül hagyása katasztrofális következményekkel jár.

Bár az utókor a „fekete reakció” képviselőjét látta benne, valójában a Habsburg Birodalmat sem kívánta abszolút monarchiává tenni. A II. József által szorgalmazott centralizációt tévútnak tartotta, és a napóleoni háborúk után reformtervekkel lépett fel, amelyek I. Ferenc császár merevségén buktak el. (Még egy szó a forradalom után című írásában, 1851-ben Kemény Zsigmond egyenesen állandó újítási hajlamot tulajdonított neki…) Emeljük ki, hogy 1844-ben készített memorandumában élesen tiltakozott a bécsi udvar azon terve ellen, hogy Magyarországot megfosszák történelmi jogaitól és intézményeitől. A szabadságharc leverése után pedig, immár visszavonulva és kegyvesztetten, ugyancsak szót emelt a Magyarország teljes beolvasztására irányuló politika ellen. A birodalom legsajátosabb vonásaként a „kiegészítő államiság” (komplementäre Staatlickeit) fogalmát hangsúlyozta, amelynek következtében az uralkodó hatalma csak látszólag volt abszolút, hiszen a különféle történelmi alkotóelemek különféle jogai erősen korlátozták azt. Ilyen állam tulajdonképpen nem is létezhetne a XIX. században, de mégis van, mert oly fontos érdekek fűződnek hozzá – állapította meg nagyfokú realitásérzékkel.

A nacionalizmus ellen

Metternich volt az utolsó nagy formátumú államférfi, aki a nyugati világ egysége mellett állt ki, szembefordulva a modern nacionalizmus „tömegembereivel” – állította a neves amerikai konzervatív gondolkodó, Peter Viereck. Ő a XIX. század nagy dilemmájának, a német egység megteremtésének két lehetőségét, vagyis a „kisnémet” és a „nagynémet” megoldást Karl von Stein, Poroszország miniszterelnöke és a Bécset képviselő Metternich elvi szembenállásaként értelmezte. A két vezető teljesen eltérő célokért küzdött, mutatott rá: míg az utóbbi Európa politikai egységét tartotta szem előtt, az előbbi „csak” a német nemzeti egységért küzdött, és Franciaország legyőzését tekintette legfőbb céljának.
E megközelítésben Metternich „nemzetközi polgárháborút”, míg vetélytársa német nemzeti háborút vívott. Anthony Smith brit kutató a modern nacionalizmus ismérvének nevezte a születő nemzetek azon meggyőződését, hogy csak a saját államukban teljesedhetnek ki – Metternich pontosan érzékelte a sokféle etnikumot tömörítő birodalomban az erre irányuló törekvéseket, és tudta, hogy ezek létében fenyegetik a dunai monarchiát. Ezt az államkeretet pedig ő a közép-európai renddel azonosította, s ezért mindennél fontosabbnak tartotta.
A germanizációs elképzeléseket is keményen elutasította, amiért Heinrich von Treitschke, a befolyásos német történész a század második felében a német nemzet árulójának minősítette őt. A modernitás teremtette nemzeti elvvel az arisztokraták közös kultúrán nyugvó konzervatív internacionalizmusát állította szembe, amely az 1789 előtti Régi Európa irányításában érvényesült. A szupranacionális identitásnak ezt a süllyedő világát Metternich a maga személyében is megtestesítette. Koblenzben születve úgy tartotta, ereiben a Rajna folyik, végső lakhelyéül a csehországi Königswartot (ma Kynžvart) választotta, utolsó felesége magyar volt (Zichy-Ferraris Melanie), akivel franciául levelezett, angol szeretett volna lenni, és Itáliában kívánt élni, a kultúra és a kellemes klíma miatt.

Rosszul mérte fel a helyzetet? Egyáltalán nem, mert tudta, hogy vesztésre áll, de küzdött ellene. Valamiben mégis nagyot tévedett. A cikk elején idézett, barátnőjéhez, Dorothea von Lievenhez intézett sorait e szavakkal zárta: „1900-ban kellett volna születnem, és akkor előttem állt volna a XX. század.” E század azonban épp azokat a fejleményeket teljesítette ki, amelyek ellen harcolt…

 

Nyitókép: Metternich ultimátumot ad Napóleonnak 1813-ban Drezdában; a hadvezér dührohamában állítólag földhöz vágta a kalapját – Sz. Eszteró Anett grafikája a korabeli metszet alapján